A nénitől örököltük a kerti növények nagy részét, egy minden logikát nélkülöző ültetési rendben. Illetve rendetlenségben. Itt is, ott is, a leglehetetlenebb helyeken kacsint vissza ránk egy kisrózsa, vagy senyved a diófa terebélyes koronája alatt a már-már negyvenöt fokban menekülő szilva. A ház bejáratánál is volt két-három tő sárgult levelű gizgaz, amelyek őszintén szólva, nem igazán nyűgöztek le. Aztán az első igazi, sajátkertes május alatt a gizgazok nemcsak üde zöldekké váltak, de tekintélyes bimbókat hordoztak, amelyek álomszerű virágfejekké nyíltak hamarosan.

Tenyérnyi nagyságú, krepp-papírszerű, gyűrött-finom szirmaik mélyfekete porzókkal adják a legszebb kontrasztot. Minden nap találok egy új szöget, új fényt, amelyben egyszerűen muszáj lefényképeznem a keleti díszmákot... kár, hogy alig pár napig bírják a virágok, aztán már csak a csupasz gubó meredezik magában. Na de ebben a pár napban...!

(Fotó: PixelTigris.hu)