Az első, igazán kemény télen kaptam távcsővégre az első zöldikepárt a kertben. Dacosan a tujára szálltak, és lenézően figyelték, ahogy az éhenkórász cinkék és pária verebek az etető körül röpdösnek. Nem, ők csak azért sem fogyasztottak sem a magból, sem a madárkalácsból. Pár napja újra felbukkantak, a szakirodalom a nyár végi, őszi időszakot említi, mint a kóborlásuk kezdetét. Ekkor elvileg csoportokba verődve portyáznak a környező tarlókon, ligetes-elegyes erdőkben. 

Nos, a kezdeti, általam dölyfösségnek vélt viselkedés most inkább félénkségnek tűnt. Félénkségnek, és hogy is mondjam... rá nem szorulásra. A hátsó szekció tízméteres fenyőin táboroztak, és ahogy elnéztem szorgoskodásukat, a tobozok bőségesen ellátják őket eleséggel. Kíváncsi leszek, idén megpillanthatom-e őket az etetőn...