Amikor kiderült, hogy úton az utánpótlás, a hozzáállásom nagyon egyszerű volt: én ezt már végigcsináltam, túléltem, nem kell parázni. Az volt a prekoncepció, hogy alapvetően minden terhesség ugyanolyan, így nincs is min aggódni. Aztán mekkorát tévedtem...

Az első terhességnél minden kiválóan alakult, sehol egy hányinger, sehol egy kósza görcs. Ekkor a külső tényezők nehezítették meg a dolgom: az irodai idegeskedés, a folyamatosan szökdöső kutyák, kerítésjavítás nyolc hónaposan, a hatalmas felfordulással járó csatornázás és útbontás... szóval nem unatkoztam, és ehhez a hasamban karatemozgásokat gyakorló magzat is hozzátett. 

A második terhesség során azonban a saját testem okozta a legnagyobb problémát: émelygés és rosszullét, extrém ingerlékenység az első trimeszterben, trombózishajlam miatt vérhígítózhattam félidőtől, volt egy kis vérzés pont a macedón nyaralás alatt, a második trimeszter végétől pedig szinte csak pingvinjárásban tudtam közlekedni, annyira fájt a csípőm. Az utolsó hetekben álmatanság, hőhullámok és iszonyú viszketéssel járó epepangás kínzott, és persze ne feledkezzünk meg a Hároméves által hazahozott ovis influenzáról sem, amit kétszer is elkaptunk családilag az utolsó hónapban. Viszont a kistesó odabent igazán mintaszerűen viselkedett, nem akarta lerúgni sem a bordáim, sem a hólyagom. 

És akkor jött a szülés. Hetekig úgy feküdtem le, hogy oké, egy óra múlva úgyis ébredek, lestem a vérzést, amely az első vajúdás előjele volt. Persze hiába, itt is máshogyan alakult minden - és milyen jól tette. Mindjárt kifejtem: az első szülés után maradt bennem egy kis fájdalom: bár minden szépen alakult végül, mégis kaptam oxitocint, a doki burkot repesztett, mert szerinte kicsit lassan haladtunk. Ettől egy konstans fájdalomtengerbe sikerült belevesznem, nyomtam, amikor mondták, és örültem, hogy megúsztuk a gátmetszést, és milyen gyorsan megvoltunk nyolc óra alatt. Az aranyórában a szopizás sem ment, később ez ki is borított a gyermekágyas osztályon, és az első hetek hangulatára sajnálatosan rányomta a bélyegét. A folyamatos fejéstól egy évig szinte minden héten begyulladt a mellem, és az sem segített, hogy Anna hasfájós volt, így az első három hónapra csak mint pokoljárásra emlékszem vissza.

Kata azonban itt is rácáfolt a 'minden terhesség ugyanolyan'-elméletemre. Alig három óra alatt, nagyon intenzív fájásokkal született, végre éreztem igazi tolófájásokat, és tudtam, hogy most én irányítok - illetve a testem vezet-, nem várom a fájdalomtól félájultan, hogy majd a doki megment, ő majd szól, ő majd tudja. Most mellékszereplő volt, aki nagyjából az utolsó fél órára esett be a szülőszobára. Az aranyóra pedig tökéletesen alakult: kistesó ügyesen cicire talált, a szoptatással ezúttal abszolút az ő igényeit követtük - eddig nincs is semmi probléma, bár úgy látszik, a hasfájósságot nála sem fogjuk megúszni.

'Anyácska' - ez a nevem jelentése. 'Ősanya' - ez meg a második nevem jelentése. És mennyire karmikus ez így: első gyereknél tényleg csak anyácska, így kicsinyítve, aki csak próbálkozik, gyakorol. Másodjára pedig tudja, mit miért csinál, nem érdekli a hatfelől jövő hatféle tanács. Már tudom, mi az, amit tényleg be kell szereznünk, melyik a jól bevált pelenka, hány rugi kell egy méretből, mit felesleges kiváltani a gyógyszertárból és ez hihetetlen magabiztossággal tölt el. Egészen megjött a kedvem egy harmadikhoz, bár a saját magam által hozott szabály ("35 éves kor után nincs több szülés") miatt valószínűleg a második gyerek lesz az utolsó. Szép lezárás - megmutatta, milyen az igazi, háborítatlan, csodás születés. És így kerek ez az egész.