Hároméves februárban kezdi az ovit, már úgy istenigazából. Nagy volt a dilemma, hogy a kisfalu melyik intézményébe is irassuk: a sváb nemzetiségűbe, ahol nagyobb fegyelemmel, idegen nyelven is nevelik őket, vagy a kissé szabadabb és valljuk be, lepukkantabb oviba, ami csak egy erdei gyalogútra van az otthonunktól, míg a másik a forgalmas főút szélén fekszik, kevés parkolóhellyel. A nyár folyamán mindkettőben jártunk. Először a svábba mentünk nyílt napra, megnéztük a szépen felújított és karbantartott épületeket, Akkormégcsakkétéves eljátszott a zsebkendőnyi udvaron. El is mentünk beiratkozni, amikor eljött a napja - sosem fogom elfelejteni, hogy a folyosón épp arra vezetett nagycsoportosok dörgő hangon kívántak grüssgottot vezényszóra, Akkormégcsakkétéves meg félelmében a szoknyám mögé bújt. Őszintén, nem volt szimpatikus ez a katonás módszer, így még aznap jeleztük, hogy a másikba szeretnénk járni. Itt a hiperkedves igazgatónő fogadott, aki Akkormégcsakkétévessel is elbeszélgetett, nem csak a feje fölött záporoztak a kérdések; megnyugtatott, hogy nem baj, hogy még nem teljesen szobatiszta, és várólistára vette őt, mert még nem töltötte a hármat. Nyár végén aztán kaptunk egy levelet, hogy nem vették fel - és egy telefonhívást is, hogy ez csak formalevél, marad várólistán, és majd értesítenek. Szeptember elsején gondoltam egy merészet, és elvittem Akkormégcsakkétévest próbanapra, a korábban megjelölt csoportba, ahol az óvóbácsi megnyugtatott, nem gond, ha most elkezdünk egy lassú beszoktatást, hetente egy-két alkalom, aztán majd jön rendesen, ha kötelező. 

Apropó, óvóbácsi: én külön örülök annak az ötgyerekes házaspárnak, akik az Őzike csoportot vezetik. Egyrészről egy kicsit "apa-anyaminta" a kicsiknek, ami közelebb áll a valós család képéhez. Másrészt mindketten fantasztikusan gyerekcentrikusak: míg a délelőtti levegőztetésen a többi - egyébként jóval fiatalabb - óvónő kis csoportban álldogálva trécsel, vagy fészbúkozik, a " mieink" valóban a gyerekekkel foglalkoznak. Itt nem hallani olyat, mint más csoportban, ahol a gyerekek körülülik az óvónénit, és a telefonjáról bámulják a meséket. Az óvóbácsi ráadásul nagy természetbúvár és lelkes környezetvédő, ha megfog egy méretes pókot, az összes gyerek megnézheti mikroszkóp alatt, nem fújolva és sikítozva.

Persze azért árnyoldalak is akadnak: a pedagógiai asszisztens és a dadusok igazi oldschool módszerei hallatán a hátamon feláll a szőr.... A síró gyerek megnyugtatásának szánt "ha így sírsz, anyukád sosem fog érted jönni" úgy hiszem, nagyon sokáig nyomot hagyott bennem - el sem tudom képzelni, hogy mondhat valaki ilyet egy gyereknek. Ráadásul képesítettként. Sajnos a csoportba kerülő hallássérült kisfiúhoz sem volt még igazán felnőve a személyzet - ő januártól nem is ide jár majd.

Hároméves viszont decemberben kezdte minden délelőttjét a csoportban tölteni - nagyjából ekkortájt vált teljesen szobatisztává, de azért sokat aggódtam, hogy balesetmentesek legyenek a napjai (eddig azok voltak, koppkoppkopp). Januártól pedig már ott is ebédel, én pedig bevásárolok, főzök, takarítok és mostanában a mikrovállalkozásom egyengetem a hirtelen jött három-négy nyugalmas órámban. Bevallom, egy részről rettegtem Hároméves elengedése miatt. Vajon megviseli-e? Kijön-e majd a többiekkel? Úgy fogja utálni az ovit, ahogy annó én? Nem érzi azt, hogy elárultuk, főleg, hogy jön a kistesó is? Másrészről viszont nagyon kellett ez már, mert főleg várandósan nagyon nehéz egy izgőmozgó kölök figyelmét egy személyben lekötni, hiába vonom be minden házimunkába, hiába olvasunk évi kétszáz könyvet, hiába sétálunk kilométereket az erdőben. Ráadásul  a délutáni alvást is elhagytuk, mert este kész kín volt elaltatni őt - én hamarabb vesztettem el a türelmem a kimerültség miatt. Ezért is lesz érdekes a február, amikor már egész nap ott marad az oviban - aludni is, amitől egy kicsit tartok, mert nyolc hónapos terhesen már a mindennapok is kihívást jelentenek. Hát... hamarosan kiderül.