Örülök a seregélyeknek, mikor februárban hirtelen megjelennek, mert tudom, hogy már közel a tavasz. Mikor pöttyözött ruhájukban a szomszéd kaszálóján turkálnak az aljnövényzetben. Mikor furcsa alakban feszített, deltoidot idéző szárnyaikkal vitorláznak a szélben. Mikor hol zöldesnek, hol lilásnak látom fényes fekete tollaikat. 

Utálom a seregélyeket, mikor csapatostól lepik el a kertet, először csak vészjósló, 70-es évek scifijébe illő hangjukat hallom, majd sötéten mozgó ektoplazmaként megjelennek ők is. Hogy felzabálják a cseresznyét. Aztán a szőlőt. Már hajnalban gyülekeznek, hogy azt a pár óra alvást is ellopják, amit gyerek mellett luxusként élvezhetnék, majd hangosan vijjogva-csipelve kényelembe helyezkednek egy-egy nagy gyümölcshozamot ígérő ágon.

Persze minden évben azt remélem, úgy teleeszik magukat a szomszéd korai cseresznyéjével, hogy a mi kései fajtánk már nem is kell nekik. És persze minden évben tévedek. Jó volna, ha létezne egyfajta egyezmény ember és madár közt: megehetik azt a gyümölcsöt, amelyet már létráról sem érek el.

(Fotó: Marek Szczepanek)