Kellett nekem a határon építendő, migránsokat visszaszorító kerítéssel viccelődni az előző bejegyzésben. Ekkor még nem is sejtettem, hogy amit bizonyos megyék és székesfővárosunk pályaudvarainak gondjának véltem, az bizony szűkebb pátriánkban is megjelenik. Történt ugyanis, hogy mikor egy vasárnap reggel felpakoltuk a gyereket, hogy dédilátogatóba induljunk... a sztrádára vezető autóút mellett az árokban egy kisebb csoportot pillantottunk meg. 

Őszintén szólva, szíven ütött. Hogy léteznek, és nem rémhírek szereplői. Hogy itt vannak. Hogy a híradásokból valóság lett, a tévéképernyőről egyenesen ide a mi kis településünkre érkeztek.

És hogy mennyire fáradtak. Egy öttagú család, harmincas apával, fejkendős anyával, két nyolcévesforma gyerekkel, és egy járni alig tudóval. Nem látszottak sem szexuális bűnözőnek, sem terroristának, csak szomjasnak és fáradtnak.

Visszaúton már nem voltak ott, csak egy üres ásványvizes üveg mutatta a hevenyészett tábor helyét. Továbbindultak vajon vagy elvitték őket a rendőrök? Ezt nem fogom már megtudni, azon a délutánon azonban csak az járt a fejemben, én meddig mennék el a gyerekemért, a jövőmért.