Mióta az erdő mellett lakunk, sok mindent meg kellett szoknunk. Például, hogy évekig földútnak sem mondható göröngyökön jártunk. Hogy nem lehet csak úgy leszaladni egy tejfölért, ha kell. Hogy néha vaddisznónyomokkal tarkított az úgynevezett utca. Hogy a liba jobb - és hangosabb - házőrző, mint a kutya.

Egy dolgot azonban nem sikerül, nem és nem. Ezek pedig a fülbemászók. Jellemzően így nyár végén-ősz elején lángol fel újra és újra összeférhetetlenségem eme ízeltlábúakkal. Tudom én, hogy hasznosak, mert hernyókat, petéket esznek, meg túlérett gyümölcsöt, de a frász kerülget, amikor szedem le a száradt ruhát, és a lakásban potyognak elő, hogy aztán szétszéledjenek minden irányban, miközben valami fogóalkalmatosság után nézek hisztérikusan. Persze mire a kezembe akar egy rongy, pohár, szivacs, pelenka, már hűlt helye a kis nyomorultaknak. Ilyenkor napokig gondolom azt, hogy a párna ráncába, matrac alá, törölköző bolyhába, ruháim közé jól befészkeltek, és csak az alkalmat várják, hogy tagolt kis testüket az enyémhez dörgöljék. Rendre rejtélyes viszketések kínoznak, és rettegve tépem fel a pólómat, most mászik rajtam, érzem, tudom... persze semmi. 

Na és az a név! Ha "csippentős kis futkosónak" ismernénk, talán nem félnék annyira tőlük. Bár a múltkor deszkapakolás közben a fejemre zuhant vagy száz darab, azt hiszem, ilyen körülmények közt a bizalomgerjesztőbb név sem hatott volna a hirtelen szívmegállás elkerüléséért.

(Fotó: mamboman/flickr.com)